Megjelent (már egy hónapja) az MRH magazin márciusi/áprilisi száma. Ahogy már az előző számok bemutatásából is kiderülhetett, számomra az egyik legjobb újságról van szó, ami ráadásul ingyenesen letölthető.
Úgy érzem, megint sikerült a szerkesztőknek egy olyan újságot összedobni, amire érdemes rászánni egy pár estét, hogy az ember olvasgassa. Tele van ez is hasznos gyakorlati tanácsokkal terepasztal készítőknek.
Ilyeneket látva mindig elgondolkozom, hogy mennyi idejük, pénzük és energiájuk van egyeseknek… De legyen is, mert mi tudunk benne gyönyörködni!
Tegnap vettem egy könyvet “Mesterfogások terepasztal-készítőknek” címmel. Viccesnek tűnhet tojáshéjjal a fenekemen ilyen könyvet forgatni, de mivel szeretnék az apró részletekre is odafigyelni, ezért érdekesnek találtam, ráadásul fele annyiért megkaptam Vaterán, mint amennyibe a boltban kerül.
Egy pár órás forgatás után rá kellett döbbennem, amire általában rá szoktam jönni ilyen könyvek lapozgatása közben: régi. Régi képekkel, régi rajzokkal, és olyan megoldásokkal, amik ugyan érdekesek azok számára, akik szeretnek barkácsolni (mint amilyennek én is tekintem magam), viszont azért sok megoldáson már túlhaladt a technika. Arról nem is beszélve, hogy szörnyűek egy-két helyen a fák az illető terepasztalán, olyan műanyag hatásuk van, hogy az már szinte fáj. Ettől függetlenül nem tartom rossz könyvnek, és biztosan lesznek olyan dolgok, amiket abból fogok venni, mint ötlet, de azért picit jobbra számítottam.
Sziasztok,
Kovács Attila vagyok (de általában az ismerőseim csak Atkonak hívnak), és még teljesen zöldfülű a terepasztal készítésben. Ugyan gyerekkorom óta vágyom arra, hogy elkészítsek egy terepasztalt, de még odáig sem jutottam, hogy belefogjak.
Olyan 8-10 évesen az Ezüst tó kincse című társasjáték nagyon szépen megrajzolt táblája volt az, ami birizgálta a fantáziám, hogy nekem is legyen terepasztalom. Akkoriban is már nagyon szerettem a maketteket, modelleket. Gyerekként sok repülő és autómakettet raktam össze, ennek folyományaként tinédzserként nyitottam a repülő és autómodellezés irányába, viszont ez utóbbiba beletört a bicskám, mivel túl sok pénzbe került volna, és igazából versenyezni nem akartam, ahhoz meg túl drága volt, hiszen a kilencvenes évek közepén az, hogy egyáltalán legyen egy autód, és a hozzá tartozó kiegészítők, olyan 50-100 ezer között kezdődött, és akkor még sehol sem voltál, hogy versenyezz.
Makettezőként elég gyorsan eljutottam oda, hogy egyre inkább kidolgozott, részleteiben az eredetihez megszólalásig hasonlító maketteket rakjak össze. Ez a fajta igényességem mindig is megmaradt, az internet használatával meg még tovább fejlődött, hiszen temérdek mennyiségű képet, fotót, információt lehet már autókról, repülőkről beszerezni.
Valószínűleg ez a fajta igényességem volt az, ami megakadályozott abban, hogy elkezdjek terepasztalt építeni, mivel ha az ember szeretne minden szempontból igényes munkát kiadni a kezéből, hát az hihetetlen idő és energia, márpedig én addig szoktam próbálgatni a dolgokat, amíg vagy jól sikerül vagy jól sikerül, más választása nincs. Persze lehet azt mondani, hogy érdemes kicsiben kezdeni, és úgy haladni a minél részletgazdagabb, pepecsebb irányba, viszont én ezzel úgy vagyok, hogy törekedjünk a tökéletesre (amit elérni úgysem lehet), és ha már “elég jó”, akkor álljunk meg.
Hogy mi változott, hogy most mégis szeretnék terepasztalt? Kérem szépen Kovács Úr harminc évesen megkapta élete első modellvasút mozdonyát, egy Belga színezésű Piko BR 55 típusú H0-ás gőzmozdony személyében.
Első vasútmodell mozdonyom
Hogy mi lesz a következő lépés? Nem tudom, most egyelőre nézegetem a lehetőségeket, és kezd a fülem kettéállni, hogy mennyi minden van, amiről eddig még nem is tudtam. :) De elsőre nagyon érdekes, és izgalmas világnak tűnik ez az egész terepasztalosdni, viszont ahogy lenni szokott: most sem egy egyszerű kis dolog kezd a fejemben körvonalazódni, hanem valami komolyabb…