Terepasztal

ONCF avagy “Office National des Chemins de Fer du Maroc”, magyarul “Marokkói Nemzeti Vasúti Iroda”, vagy valami nagyon hasonló.

Hogy most ez hogy jön ide? Szeptember második felében három ismerősömmel Marokkóban jártunk túrázni, és az utunk végén Marrákesből Fezbe vonattal mentünk vissza, ugyanis a repülőnk az Fezbe érkezett másfél héttel azelőtt, és onnan is indult vissza. Ez gyakorlatilag egy minimum 600km hosszú út, amit olyan 7 óra alatt tett meg a vonat. Gyakorlatilag végig megy Marokkó összes nagyvárosán: érinti az Atlanti-óceán partján fekvő Casabalncát illetve Rabatot (ezen a vonalon még az óceán is látható a vonatról) illetve áthalad Meknes városán is.

Ezt a bejegyzést azért kezdtem el, mert arról akartam pár szót írni, hogy sikerült életemben először 160km/órás sebességgel haladnom vonattal, de ahogy nézegettem az utazás képeit, rádöbbentem, hogy több olyan képet is csináltunk, ami témába vág és talán érdeklődésre tarthat számot, ráadásul így utólag visszagondolva nem is igazán a sebesség volt a legnagyobb élmény a marokkói vonatozásban.

Érdemes megemlíteni a marokkói a pályaudvarok minőségét, tisztaságát. Komolyan mondom, hogy megdöbbentő volt nem csak úgy általában a marokkói állapotokhoz képest (bő egy hetet töltöttünk az Atlaszon túl, ahol a házak jelentős része sártapasztott kunyhó volt), de az európai, és magyarországi pályaudvarokhoz képest is hihetetlen. A marrákesi és a fezi pályaudvarok padlójáról akár enni is lehetne, olyan tiszta és rendezett az egész. Gyakorlatilag több takarítót láttam a rövid ott-tartózkodásom alatt a pályaudvarokon, mint  itthon eddigi életem folyamán. Amikor először megláttuk távolról a pályaudvart Marrákesben, azt hittem, hogy egy királyi palota, mert csak azok néztek úgy ki Marokkóban. Persze úgy voltunk vele, hogy biztosan csak egy kirakat pályaudvarnak építették, a többi nem ilyen. No tévedni emberi dolog, de ekkorát… :) Amikor megérkeztünk Fezbe, akkor dobtuk a következő hátast: gyakorlatilag a fezi pályaudvar a marrákesinél is látványosabb: hihetetlen szépen ötvözték a saját építészeti stílusukat a modern formákkal.

Megjegyzem, hogy Marrákesben még a repülőtér is egy építészeti csoda: az egész épület nagyon légies, és úgy van díszítve, mintha a Marokkóban gyakran használt gipszstukkó-szerű minta lenne az egész plafon, csak itt éppen nagyságrendekkel nagyobb felületen, és méretben, illetve az egész áttetsző. Nagyon látványos és magával ragadó, ahogy a klasszikus építészeti formáikat ötvözték a modernnel stílussal.

A másik élmény maga a vasút volt, hiszen életemben nem utaztam ennyit és ilyen gyorsan vasúton, mint ott. A kocsi, amin utaztunk az valószínűleg egy régi, a franciák (SNCF) által már levedlett személykocsi lehetett, de annak ellenére, hogy már viseletes volt, kifejezetten tisztán tartották, illetve ami még fontosabb: ugyan pár perccel később indult a vonat, de megérkezni nagyjából percre pontosan érkezett, ami azért tiszteletre méltó, tekintve a távolságot.

Ami még emlékezetes marad az a marokkói vasútközlekedés menetrendje: az egész ráfért egy A4-es lapra két oldalasan nyomtatva. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy összesen 2109km vasúti hálózat van egy olyan országban, amely területileg ötször nagyobb, mint Magyarország, tehát közel sem mondható rá az, hogy sűrűn behálózná az országot a vasúti pálya.

No de elég a sok dumából, jöjjenek a képek!